Az abaúji Szikszó mezővárosa a Hernád mellett nevezetes vásáros helynek számított a török időkben. Jó földek terültek el a határában, a fontos kassai út mentén feküdt, így lakosai módosaknak számítottak. Vagyonos mivoltukat jelképezte a település központjában álló, erődített fallal körülvett református templom is, amelynek hatalmas tornya bármely várban is tiszteletet parancsolt volna.

Érthető, hogy a törökök is szemet vetettek Szikszóra, a szikszói vásárra. Egy rajtaütés gazdag zsákmánnyal kecsegtetett, másrészt számíthattak arra is, hogy a megfélemlített embereket ezek után könnyű lesz rábírni arra, hogy inkább fizessenek adót, mintsem kitegyék magukat váratlan katonai akcióknak. Különösen a török kézre került Nógrád megyei füleki vár jelentett veszélyt a Hernád-völgyének magyarjaira. Sem a borsodi, sem az abaúji magyar végvárak (mint Diósgyőr, Szendrő, vagy Boldogkő, Regéc, Kassa) őrsége nem tudta megvédeni Szikszót. Az ügyesen manőverező török csapatok a hegyek közötti völgyeken képesek voltak olyan észrevétlenül átjutni, hogy mire a magyar végváriak fölocsúdtak, és összeszervezkedtek, addigra már megtörtént a baj, a törökök gazdag zsákmánnyal biztonságba jutottak. Persze nem volt mindig ilyen szerencséjük, mint éppen Szikszó példája is mutatja.

1573-ban a füleki bég mindegy ezer lovasával próbálta meglepni a szikszói vásárosokat. Szerencsére Rákóczi Zsigmond, Szendrő várának kapitánya még időben értesült az ellenség tervéről, és a kassai főgenerális csapataival egyesülve rácsapott a török portyázókra. Szétverte őket, sőt egészen Fülekig üldözte a menekülőket. Sokakat megöltek, foglyot is ejtettek jócskán, s a diadal becsét emelte, hogy még zászlókat is zsákmányoltak.

Persze a törökök nem hagyták annyiban a dolgot. Négy év múltán (1577. november elején) a füleki bég már 800 lovasa mellett 1200 gyalogost is vitt magával. A vásáros nép a templomot övező (máig meglévő) erődített fal mögé menekült, és keményen védekezett. A török túlerő azonban hamarosan legyűrte az ellenállást. Aki tudott, bemenekült a templomba. Az erős és magas épület már nehezebb falatnak bizonyult. A magas toronyból jól irányzott lövésekkel is ritkították az ostromlókat. A támadók rájöttek, hogy ágyú nélkül nem boldogulnak. Ágyút azonban nem hoztak magukkal, mert hát az nagyon lelassította volna a menetet, s aligha tudtak volna váratlanul megjelenni. No de a templom elfoglalása miatt nem nagyon bánkódtak, hiszen a vásár, a város kifosztása busásan kárpótolta őket. Minden mozdíthatót szekerekre raktak, s mintegy ezer embert rabszíjra fűzve magukkal hurcoltak, s igyekeztek gyorsan elvonulni, mielőtt az esetleg gyanút fogó magyar végváriak megérkeznének.

A kassai főkapitány ugyan viszonylag későn értesült a török portyáról, de Prépostváry Bálint vezetésével mégis küldött egy csapatot, hogy próbálja meg utolérni a füleki törököket, mielőtt váruk biztos falai közé érnének. A kassai magyar huszárok, meg a német „sárgakabátosok”, a szendrői huszárok együtt is alig négyszázan voltak. Szerencsére Egerből is érkezett még segítség. A legalább négyszeres túlerőben lévő törököket azonban nyíltan mégsem merték megtámadni, hanem lesbe álltak. Teljes fegyverzetben várakoztak egy éjszakán és fél napon keresztül. Még két huszárt is kiküldtek, hogy majd színlelt menekülésükkel a lesre csalják az ellenséges hadat.

A csel bevált: Vadna környékén, Kasza nevű falu határában délután négy órakor föltűntek a zsákmánnyal terhelt, lassan mozgó törökök, és gyanútlanul, egyenesen „rámentek” a lesre. Hamarosan szürkülni kezdett, de az őszi éjszakában is harcoltak, még éjfélkor is. Akkor egy váratlanul megjelent üstökös a babonás muszlimokat még inkább megrémítette. Halmokban hevert a török holttest, az ellenség hadainak fele vagy elesett, vagy fogságba került. A füleki bég (súlyosan sebesülten) tizennegyed-magával tért vissza várába. A rabokat kiszabadították, a zsákmányolt holmit is visszaszerezték. A sikeres csatáról az egész nyugati keresztény világ néhány héten belül hírt kapott az újságok és röplapok révén.

Több mint egy évtizednyi viszonylag békés időszak után a törökök ismét próbálkoztak Szikszóval. A török ezer aranyforintnyi adót vetettek ki a mezővárosra. Ez olyan hatalmas összeg volt, hogy ha valamiképpen kifizetik, teljesen elnyomorodnak. Nem fizettek, és bíztak abban, hogy mint addig is, a kassai, tokaji, szendrői vitézek megvédik őket. A budai pasa még Ernő főhercegnek is írt (1588), hogy a szikszóiak nem fizetik meg az évi kétezer forint adót. Egyszer fizettek, de akkor is csak 600 forintot, négy éve semmit.

Mivel sem a kérés, sem a fenyegetés nem használt, a törökök ismét erőszakhoz folyamodtak. Kara Ali fehérvári bég parancsnoksága alatt kezdtek hadat gyűjteni Rákos mezején, Pest mellett. Füleken csatlakoztak hozzájuk további segélyhadak. Innen Rimaszombatnak haladtak tovább, és csak akkor vált világossá a magyar végbeliek előtt a hadjárat célja. Rákóczi Zsigmond egri főkapitány kezdte szervezni az ellenállást. Egri, kassai, diósgyőri, ónodi, sőt kisvárdai vitézek gyűltek össze Putnok alatt, összesen mintegy 2500-2600. A törökök létszáma ennek három-négyszerese lehetett.

A szikszóiak ezúttal fölkészülve fogadták a törököket. A lakosság elmenekült, házaikat üresen hagyták. A fiatalok viszont a fallal körülvett templomba húzódtak. Október 20.-ikán megindult a templom ostroma. A védők bátran a támadók közé puskáztak és visszaverték a támadásokat. Sötétedésig tartott a csetepaté. Ekkor Ali bég fölhagyott az ostrommal, mert megérkeztek a magyar végbeliek. A törökök a várost fölgyújtották, a síkságon csatarendbe álltak, középre helyezve az ágyúkat. A két szárnyat szekérsánccal is megerősítették.

Az égő város fénye világította meg a csatamezőt. A magyarok dühödt erővel támadtak s olya szerencsésen, hogy Kara Ali bég már az első összecsapásnál súlyos arcsebet kapott. Musztafa bég vette át a parancsnokságot. De ő sem sokáig vitézkedhetett, mert lándzsaszúrás érte. Bajazid, a pesti hajóhad parancsnoka és Mehmed, a janicsárok agája ágyúk bevetésével tudta csak föltartóztatni a magyarokat.

A túlerővel szemben a szekérsánccal is megerősített török védővonal lassan kezdte felőrölni a támadók erejét. Rákóczi Zsigmond csapatai hátrálni kezdtek. Homonnai István leesett a lováról. Hiába akart szolgája lován tovább harcolni, az nem adta át urának, aki így fogságba esett. A főúri rabot máris útnak indították Fülek felé. Kísérői azonban összevesztek azon, kié legyenek díszes fegyverei. Homonnai ezt kihasználva megszabadult, levágta őreit, néhány magyar lovasra bukkanva újra visszavágtatott, s folytatta a harcot. Ekkor érkezett újabb hatszáz lándzsás, karabélyos német segítségül. Rákóczi trombitása pedig föllovagolt a szőlőhegyre, s ott megfújta a trombitáját, azt a látszatot keltve, mintha újabb segélyhad érkezne.

Balázsdeák István ekkor összegyűjtött vagy nyolcszáz lovast, és újabb rohamot indított. Az újabb támadás végleg megtörte a török ellenállást. Aki tudott, menekült, aki nem, levágták, vagy fogságba esett. A török halottak száma közel 1800 volt, csaknem félezren jutottak fogságba, magyar kézre került az összes zászló, az ágyúk, vagy félezer ló, a poggyász, több mint 120 megrakott szekér. De a magyar és német veszteség sem volt kicsi, több mint hatszáz halott és sok sebesült.

A csatát vezénylő Rákóczi Zsigmond nevét egész Európa megismerte. Családja neki köszönhetően emelkedett ki a felvidék többi középbirtokos nemesei közül. Öreg korára már rövid időre Erdély fejedelme is lett. Szerencsen, a református templomban temették el. Síremléke ma is áll.

Csorba Csaba

Kapcsolódó oldalak:
http://www.magyar-varak.hu/ | http://www.szepmagyarorszag.hu/