A 16-17. század török-magyar harcaiban egész sor magyar család akad, amelynek tagjai országosan, sőt bátran kijelenthetjük, egész Európában is nevet szereztek maguknak harctéri sikereikkel. Ezek egyike volt a Zolthay-család is. A délvidéki Bács és Szerém vármegyében voltak birtokaik, a nagyhatalmú Kanizsai-család „védőszárnyai” alatt éltek.

Amikor 1526-1541 között egykori birtokaik török uralom alá kerültek, a Nyugat- és Észak-Dunántúlon, meg Észak-Magyarország végváraiban vállaltak katonai szolgálatot. A valaha népes család férfitagjai egymás után hullottak el a harcmezőkön. 1564-ben már csak Zolthay István vitézkedett, a borsodi Szendrő várában.

Az 1540-es években nevezetes vitéznek számított Zolthay Lőrinc, Várdai Pál esztergomi érsek huszárainak hadnagya. 1544-ben az Ipoly-mentén, a szalkai mezőn vívott csatában az egyik török főtisztet, Huszaint személyes párviadalban leterítette: kopjával döfte le. Aztán a később hősi halált halt Szondi György mellett ő volt az esztergomi érsek birtokának számító Drégely várának másik kapitánya.

Amikor Oláh Miklós érsek megkezdte Érsekújvár várának építését, első kapitányának nem véletlenül nevezték ki a híres vitézt, Lőrinc urat.
A végvári harcok jellemzője volt, hogy várostromokra viszonylag ritkán került sor. Egy-egy nagyobb hadjáratban a törökök igyekeztek minél több magyar várat elfoglalni, majd következtek a fegyverszünet, illetve a béke évei, évtizedei. Eközben egy-két váratlan megrohanást nem számítva sem a törökök, sem a magyarok nem indítottak várostromokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az őrségek mindként oldalon csak a falak biztonságában, csendben várakoztak volna. A várhoz tartozó birtokokról az adók behajtásához mindig nagy létszámú katonaság vonult ki. Mind a törökök, mind a magyarok azon igyekeztek, hogy minél nagyobb terület adózóit arra kényszerítsék, hogy az ő fennhatóságukat fogadják el. A megfélemlítő, megtorló, rabló akciók ezért évente megújultak.

1551-ben az érsekújváriak portyázás közben észrevettek egy négyszáz főnyi török csapatot, amely lassan haladt, mert nagy csoport magyar rabot kísértek, és nem kevés rablott zsákmányt is vittek magukkal. A híres hatvani Veli bég volt a vezetőjük. Zolthaynak csak 93 lovasa volt, de nemigen méricskélte az erőviszonyokat, hanem a törökök elé lovagolva nyílt viadalra hívta őket, az akkori hadiszokások szerint. A törökök fáradtak voltak, s nem akarták sem a rabokat, sem a zsákmányt kockáztatni, ezért ki akartak térni az összecsapás elől. Mivel Zolthay látta, hogy szép szóval nem megy a dolog, becsmérelni kezdte őket, amire a törökök mégiscsak hadrendbe álltak, hiszen a becsületükben esett sérelmet nem hagyhatták megtorlatlanul.

Zolthay becses jelképnek számító zászlója oltalmára, és mintegy tartaléknak hátrahagyta 24 katonáját, ő maga pedig 79 emberével megrohanta ötszörös túlerőben lévő ellenfeleit. Mai ésszel istenkísértésnek, felelőtlen kalandnak vélné az ember, amit tett. De Zolthayban bíztak huszárai, s ő maga járt elől jó példával. A magyar lovas-ék hétszer vágta át magát a török seregen, miközben 28 törököt levágtak, 15-öt elfogtak és sokat megsebesítettek. Nemcsak a zsákmányt vették vissza, hanem valamennyi rabot kiszabadítottak, sőt még a törökök gyalázatára két zászlójukat is elragadták. A menekülő törökök közül útközben még 57 hullott el. Sőt az egyik huszár magát Veli béget is elfogta.

1552-ben Zolthay János Szondi György mellett harcolt Drégelyt védelmezve, s ott is halt meg a rommá lőtt torony omladékai között.
Zolthay István Zay Ferenc seregével került Egerbe, amikor Zay Dobó Istvánnal együtt a vár kapitánya lett. Amikor Zayra bízták Szolnok várának megépítését, Zolthay huszárjai is ott Portyázgattak az alföldön, oltalmazva az építőket. 1551. szeptemberében még arra is vállalkoztak, hogy megtámadják az egykori érseki székhely, Kalocsa palánkvárát, amelyet mintegy 3-400 török védett. Elfoglalták, fölgyújtottak, s gazdag zsákmánnyal tértek vissza Szolnok alá.

Nem Zay Ferenc és nem Zolthay István hibáztatható azért, hogy a jól megépített Szolnok várát őrsége gyáván föladta (kapitánya Nyáry Lőrinc volt). Zolthay ekkor már Egerben volt, mint az öt főtiszt egyike, aki Dobó és Mekcsey mellett a védelmet irányította. Nemcsak a falakon vitézkedett, s harcolt az első sorokban (meg is sebesült), hanem lovasaival bátran és eredményesen próbálkozott kitörésekkel is. Egyik kirohanásakor vagy háromszáz törököt vágtak le emberei, egy másik alkalommal Arszlán pasa ágyúit sikerült tönkretenniük, levágva a török tüzéreket és fedezetüket. A nagy roham alkalmával a Bolyki-bástyát védelmezte. Elszántságát az is növelte, hogy vele volt a várban a felesége, Boday Sára is.

Bornemissza Gergely kapitánysága alatt is Egerben szolgált. Két esztendővel a nagy ostrom után (1554. októberében) kapitányával együtt egy kisebb lovascsapattal kivonult a várból, hogy rácsapjanak a portyázó törökökbe. Veli hatvani szandzsákbég azonban tőrbe csalta őket, és hősies küzdelem után a magyarok vagy elestek, vagy fogságba kerültek. Bornemissza Gergely deák az isztambuli Héttorony rabjaként fejezte be életét. Zayt viszont Veli a maga foglyának tartotta meg. Emberségesen bánt vele, becsületszóra még el is engedte, hogy a nem csekély váltságdíjat összeszedje. 1556-ban már szabad volt. I. Ferdinánd király csaknem ezer forintot küldetett neki váltságdíjára, ami példátlanul nagy összegnek számított akkoriban. Komáromban szolgált, majd 1558-tól Eger kapitánya lett. Majd Szendrőbe nevezték ki. 1573-ban halt meg, elvesztését sokan fájlalták, megsiratták.

Egri kapitánysága alatt történt egy érdekes (jellemző) eset: Két török lovas ment a vár alá magyar süvegben (ki akarták csalni a magyarokat az elrejtőzött erős csapatuk elé). Mivel akkoriban a török ruházat meglehetősen hasonló volt a magyarhoz, a két katonaságot csak a fejfedőjük különböztette meg: a süveg illetve a turbán.

A két török összetalálkozott a vár alatt éppen kint járó magyar vitézzel. Az csak akkor vette észre, hogy ellenséggel van dolga, amikor azok rákiáltottak törökül. De a magyar nem ijedt meg, s menekülés helyett nekitámadt a törököknek. Elragadta az egyik török kopjáját és sértetlenül ment be a várba.

Csorba Csaba

Kapcsolódó oldalak:
http://kulturalis-ut.lap.hu/ | http://www.szepmagyarorszag.hu/